Ott hagytuk abba, hogy megtekintésre érdemesre tartottuk a várat Vajdahunyadban (ami inkább kastély, mintsem vár), majd elgurultunk a szállásunkra, amely már Nagyszebenben leledzett. Victorei Residence volt a neve, egy kis házikó nem messze a belvárostól, rögtön egy kerthelyiséges iszoda mellett, de nem volt óriási a zajszint. De nem is ez a lényeg, hanem hogy Nagyszeben baromira menő hely.

Sibiu most a neve neki, egy szász városka, amelyet nagyon frankón rendbehoztak, kifejezetten hangulatos és nagy kiterjedésű a belvárosi, sétálós rész, remekül felújított, korabeli épületekkel, éttermekkel, kávézókkal, a másnapi reggelit már itt toltuk be, a pultos srác angolja hibátlan volt, a kávéra sem volt panaszunk, az a smoothie, amit én kértem, az kifejezetten elsőrangúra sikeredett, mondjuk el is tököltek vele úgy 15 percet.

Innen elsétáltunk a főtérre, ami arról híres, hogy elég nagy, illetőleg az egyik csücskében van a Városház torony, amire fel lehet menni kemény 2 lej kipengetése után. Ezt egy roppant jókedvű fickó szedte be, aki szintén perfektül tolta az angolt és röviden vázolta, hogy akkor 130 lépcső lesz, ami elég ijesztőnek tűnt, mert az első 20-25 fok kőből volt és kábé kétszeres léptékű, mint amennyit a kényelmes mászás indokolt volna, de hamar átváltottunk falépcsőre, onnan pedig még puhányabbaknak is gyerekjáték volt. Fentről pedig látszott a komplett városka.

Többek között a legismertebb nevezetessége is, a Hazugok Hídja. Ami nem meglepő módon tényleg egy híd (hidacska, hogy pontosak legyünk), Románia legrégebbi öntöttvas hídja, korábban fahíd volt és itt árulták a kofák a cuccot, aki persze kissé túltolták a marketinget (és a hangerővel pótolták a vizuális kreatívok hiányát), ezért lett a híd neve az, ami. Cuki, amúgy.

Innen a korabeli városfal mentén slattyogtunk tovább, hogy eljussunk a Kövér Torony nevű épülethez, ami amúgy tökre nem is torony, hanem a városfal kidudorodása, de tényleg elég idétlen alakja van random ablakokkal, bizonyos szögekből úgy néz ki, mintha a Hupikék Törpikékből nőtt volna rá a városfalra. Az itt futó sétányon meg van Walk of Fames, csillagokkal megjelölt helyi (és nem csak helyi) hírességek neveivel. És másnap megtudtuk egy székely barátunktól (Székelyudvarhelyen), hogy Nagyszeben azért ilyen patika, mert egyrészt a szászok mindig is roppant pedáns népek voltak, másrészt a korábbi polgármesterből lett a jelenlegi román elnök és ő mondjuk már azzal is sokat tett sok kollegájával ellentétben, hogy nem nyúlta le a lóvét. Úgyhogy maradt elég arra, hogy rendben legyen a város.

Na, de innen jött a nap másik felében egy tök más jellegű látványosság, amit transzfogarasi út néven ismer a világ autós és nem autós közössége is. És ez azért nagyon kötelező, ha már erre jársz véletlenül, mert elképesztő a látvány szinte végig. Értelemszerűen a Fogarasi-havasokon átvezető, 7C jelzésű út iszonyat kacskaringós, Ceausescu építette, mert be volt skerázva az 1968-os prágai események után és katonai szállítási útvonalnak szánta. Teljes hossza 90 km, legmagasabb pontja 2042 méteren van, ahol egy alagút visz át a gerinc alatt, összesen 578(!) hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.

Viszont általában le van zárva a lavinaveszély miatt, ha fentről elindul valami, az minimum 10 ponton keresztülveri az utat, szóval jó eséllyel június közepétől november végéig lehet rajta autóval végigmenni, mi is úgy tudtuk, hogy csak egy darabig fogunk feljutni, de mikor elértünk arra a pontra, ahonnan elvileg nincs tovább, ott kiderült, hogy mégis. Viszont baromi felhős volt az idő (ami ebben a magasságban már a köd kategóriája), ám az is kiderült, hogy egy csille közlekedik felfelé a csúcshoz, ami azt jelentette, hogy inkább a autózás helyett ezt választottuk és bár helyi szinten nem volt olcsó (60 lej oda-vissza), de konkrétan végigrepültünk a szerpentin felett, ami látványban egészen masszívan állati szép volt.

Mondjuk az is tökre jellemző, hogy mindez egy vasárnapi délutánon történt, lássuk be, hogy ha valamikor, akkor egy nyári vasárnap lehet leginkább idegenforgalomra számítani, amint ezt a csille alsó végállomásánál burjánzó árusok hada is bizonyította, ennek ellenére 13 és 14 óra között ebédszünet miatt a csille nem közlekedik. Egyébként is egy csehszlovák síház színvonalán és építészeti stílusában felépített épület volt az alsó bázis, ijesztően régi lambériával, fotelekkel és mindennemű tájékoztatás nélkülözésével, de mindezért bőven kárpótolt az út felfelé (és később lefelé), én speciel még sosem csilléztem tejködben, amiből bőven kijutott, de amikor viszont leláttunk, akkor keresgéltük az állunkat a padlón.

Fent van egy kis tó, meg nagy kilátás. Meg egy csomó felhő, gondolom ez jellemző kábé bármikor, de ha kicsit felszakadozik, akkor nagyon igen jól fog kinézni minden. Szóval ez biztos jó közúton is, meg továbbmenni dél felé, de így is kellőképpen megérte, nagy kár lett volna kihagyni.

Még útban Brassó felé beugrottunk Törcsvárra, ami arról híres, hogy itt is van egy vár, ami amúgy nem lett volna egy kifejezetten különleges épület (noha egy baromi nagy sziklára építették rá, ezért elég nehéz volt bevenni), ha a legenda szerint nem itt éldegélt volna egy bizonyos gróf, akit Drakula néven ismert meg a világ Lugosi Béla által, a rendszerváltást követően pedig a helyiek gyorsan rájöttek, hogy ebből a mítoszból végtelen pénzt lehet csinálni, úgyhogy a környéken minden Drakuláról szól, nem lennék meglepve, ha még a háziorvost is Dr. Akula néven találnánk meg.

Majdnem hat napot nyomtunk le Erdélyben, 1900 km autózással (oké, Budapestről számolva), igyekezve minél több látnivalót bezsúfolni, ami nem mindig a legjobb megoldás, mert nem marad lehetőség mindenhol kihozni az adott helyből a maximumot. Értsd úgy, hogy elmész mondjuk a transzfogarasi útra tekeregni, de igazából ott simán lehetne egy teljes napot is eltölteni, gyalogtúrázni a Balea-vízeséshez, meg ilyesmi, vagy azt mondani, hogy srácok, azért itt Székelyudvarhelyen tökre kellett volna egyet aludni, hogy kicsit jobban megismerjük a várost.

Cserébe viszont tök sok dolgot láttunk és lett egy olyan összbenyomásunk, ami miatt vissza kell majd menjünk a közeljövőben (például Gyimes fájóan kimaradt), de ez pont nem baj, mert egyrészt Erdély azért tényleg nincs messze, másrészt nem is túl drága, harmadrészt pedig akkor tekinthető egy utazás jól sikerültnek, ha annyira élvezted, hogy vissza akarsz menni. Szóval ja, ez jól sikerült.

Nyilván annak érdekében, hogy ne terheljük túl az olvasót, meg nem is aludjon be, inkább több részre szedtük a tapasztalatainkat, no meg a passzoló videókat is pont ilyen ütemben csináltuk, tehát alant mindössze másfél napnyi élményt zanzásítunk. Péntek délután startoltunk, Nagylaknál szívtunk kicsit, mert volt némi torlódás, de maximum 20 percnyi sorakozó után átjutottunk Romániába, ott meg rögtön legyél képben, hogy azonnal le jobbra és vedd meg az úthasználati matricát, ami kb. 1000 HUF-nak megfelelő összeg. Nyilván benéztük, szóval az első lehajtónál már jöttünk is le és kerestünk egy másodlagos benzinkutat, sebaj.

Aradon volt a szállásunk. Boul Bosu Residence, fejenként 4 ezer HUF, közel a belvároshoz, zárt parkolóval, roppant kedves fickóval és meglehetősen eklektikus környezetben, ahol az udvarban volt egy kisebb ház némi dohossággal, de alapvetően a célnak abszolút megfelelt. És pont Street Food Festival zajlott két sarokra, szóval nyilván nem volt kérdés, hogy az esti burkolás ott fog történni. Arad (meg úgy Erdély összességében) meglehetősen olcsó, ha kajálásról van szó, de ezen a rendezvényen simán annyi volt bármi, mint itthon, de hangulat az volt bőven, noha egyikünk sem volt a táppal maradéktalanul elégedett. És miután betoltuk a táplálékot, de ülőhely csak azután akadt, hogy 10-kor elkezdték lehúzni a rolót, úgy döntöttünk, hogy még lehetne azért valamit fogyasztani valami egyszerűbb környezetben, Bocha mondotta, hogy szerinte a Maros partján lesz valami hely még nyitva, de ő már egyszer sétált arra kutyafuttában és nem annyira bizalomgerjesztő a miliő, de megtekintést nyert mégis. Bizalmat tényleg nem gerjesztett túlzottan, de azért nem arról volt szó, hogy sunyi románok zsebkésekkel támadtak volna ránk, egyszerűen kissé elhanyagolt volt a park, de a Maros felett átvezető, minden színben világító gyaloghíd mögött tényleg volt valami kiülős hely, ahová én biztos nem mentem volna be, ha van választék, de itt nem volt, szóval lőttünk egy partmenti ülőhelyet és nem jött oda senki. Pincér sem.

Úgyhogy én mentem a pincérhez, hogy WTF. És ő mondta (gondolom), hogy ezt a kérdést (illetve ennek illedelmes változatát) nem érti sem angolul, sem magyarul, de kerített egy jóembert, aki igen. És ő már azt mondta, hogy hát a fél staff már hazament, szóval üljünk át és akkor majd jön egy lány. Jött, kértünk tőle helyi pálinkát (cujka), hozott egy decit(!) és nem volt jó. Meg drága sem. Viszont nem fájt másnap a fejünk.

A másnap úgy indult, hogy ha már úgy is reggelizni lenne szükségszerű, akkor beslattyogtunk a városházához. Ami egyrészt nagy, másrészt elég jól is néz ki, Stendl Imre kitett magáért, ő egyébként szokott Parlamentet is tervezni. És ha már ott voltunk, akkor bementünk, mert belül egészen fel van újítva, a díszteremben pedig épp egy magyar rendezvényre készült egy falkányi nyugdíjas, szóval ha már ott voltunk, akkor megkérdeztem, hogy nem baj-e, ha körülnézünk. És a legilletékesebb arcot sikerült ezzel megtalálnom, akiről kiderült, hogy Szabó Mihály a neve neki, képviselő és iziben felajánlotta, hogy felmehetünk a karzatra is, amivel éltünk. Aradon 8 ezer magyar él Szabó úr elmondása alapján, a képviselőtestületben ő magyar és az alpolgármester és nagyon igyekeznek egy csomó magyar eseményt szervezni, pont egy ilyenbe sétáltunk bele. Amúgy azt mondta némi keserűséggel, hogy fogy a magyar népesség, főleg mert kivándorolnak a fiatalok, de hogy alapvetően nincsenek az együttéléssel gondok, csak azokkal nehéz, akik ideköltöznek a Kárpátokon túlról, mert bennük valamiért jobban buzog a nacionalista hajlam.

Mielőtt leléptünk volna Aradról, még megnéztük a vértanúk emlékművét, ami egy tök régi szobor by Zala György (most az ún. Szabadság-szoborról beszélek, mert van amúgy egy obeliszk is), 1890-ben avatták fel, de 1925-ben az I. VH vége után eltávolították, hogy elejét vegyék a rongálásoknak (hello, nacionalizmus) és csak 2005-ben került vissza a mostani helyére. És amúgy azóta is volt rongálás, hiába áll az alkotás a Megbékélés Parkban...

Arad után autóztunk egy jó csomót, hogy aztán megálljunk Déva városában, ahol nyilvánvalóan Déva vára volt a célpont. Nehéz elmérni, mert tökre látszik mindenhonnan, plusz ki is van táblázva, egy vadiúj, méretes parkoló van az aljában, a várdomb tövében pedig egy épület, messziről is jól látható felirattal: Telecabina. Azaz egy felvonó. 2005-ben létesítették, 160 métert emelkedik, 10 lejt kérnek érte és egyébként osztrák gyártmány, szóval talán nem döglik le (ebben bíztunk addig, amíg ki nem túrtam valahonnan a netről, hogy de, már döglött le, az utasok meg ott várták a tűzoltókat a fülkében, hogy legyen valami), elég szűk a kabin és nem is szellőzik, de ezt a 2 és fél percet ki lehet benne bírni, pláne az egyre frankóbb kilátás miatt, ami a várnál lesz nyilván a legjobb.

Déva vára az 1700-as évek elejétől tökre semmiféle katonai, hadászati és stratégiai funkciót nem látott el, addig viszont kézről-kézre járt, de nem erről híres, hanem hogy a falakban van Kőmíves Kelemenné hamva, ami totál fikció. A vár amúgy most sem egy nagy program, a falakon körbe lehet menni, aztán szevasz.

Innen viszont csak egy köpés a Vajdahunyadi vár, ami egy tök már kategória, mert ez inkább egy kastély, nem egy hegy tetején magasodik. És elég ütős látvány már kívülről is a Hunyadi család volt lakhelye, ráadásul teljesen bejárható, fel van újítva szépen, ki vannak írva magyarul is a dolgok, szóval kifejezetten megéri, mert jó pár órát el lehet benne csavarogni. Itt is megtaláljuk Steindl Imre kéznyomát, a tetőszerkezet az ő műve, de az ilyen-olyan gótikus betoldások kapcsán is közreműködött. Mondjuk arra azért számítsunk, hogy itt már a parkolásért is legombolnak pár lejt, de ez tényleg egy menő látványosság, mindenképpen rajta van a must-see listán.

Innen pedig már Nagyszebenre mentünk (ott volt szállásunk), de első blikkre ennyi talán elég, videó alant, hátha úgy jobban befogadható a történet, maradjatok velünk, innen folytatjuk, most jönnek az igazán szép részek (transzfogarasi út, Törcsvár, Brassó, Békás-szoros, Gyilkos-tó, Kolozsvár).

Pénteken délután indultunk Budapestről, szerda este értünk vissza. 1900 kilométer került az autóba. Utólag ez egy csöppet túlzás, nem lehet ilyen tempóban úgy igazán elmélyülni bizonyos helyeken, mert menni kell tovább, oda kell érni a szállásra. És akkor még bele sem kalkuláltuk, hogy eltévedünk, valami zárva van, ebédszünet, hosszú a sor, lassan hozzák ki a kaját, amit ebédre kértünk, vagy csak simán találkozunk valakivel, akivel jó lenne még 1-2 órát csevegni.

De.

Azért ez így is elképesztően remek kirándulás volt, mutatjuk az útvonalat:

Plusz azt is látjuk, hogy mi minden maradt még ki, szóval simán megéri majd visszajönni kicsit később, pláne, hogy lett némi tapasztalatunk is szállásokkal, étkezésekkel, közlekedéssel kapcsolatosan.

Lesznek a következő napokban még bőven bejegyzések a témában, illetve természetesen készülnek a videók is. Erdély annyiban kicsit "kényes" téma, hogy nyilván egy csomóan jártak már ott, rengeteg embernek van valamiféle kötődése (család, ősök, ismerősök, barátok), viszont egy óriási terület. Ha ismered az egyik részét, még nem biztos, hogy a másikat is láttad, szóval roppant érdekes volt, hogy mennyire különböznek egymástól az egyes megyék és régiók. Ráadásul mindenki tud valamit Erdélyről, röpködnek a településnevek, de aztán ott lenni, látni, hogy ezek mennyire eltérnek egymástól, milyen messze vannak egymástól, az teljesen más élmény, mint a térképen bogarászni, hogy Nagyszeben, Székelyudvarhely, Kolozsvár, Brassó, Gyergyószentmiklós... és még lehetne sorolni hogyan néz ki és hol van.

Kezdjük azzal, hogy mindenki azt mondja, hogy Moszkva drága.

Pedig nem.

Viszont odajutni tényleg nem olyan baromi egyszerű, mert lehet, hogy a Wizz Air oldalán találsz röhejesen olcsó jegyeket, meg is veszed, örülsz, meg az is kiderül, hogy némi körültekintéssel szállást is tudsz lőni kedvező áron, csak aztán jön a meglepetés, ami a vízum igénylése során ölt testet. Onnan indul, hogy 24 lepedő, ha simán kérsz egyet (ami 10-12 nap), ha gyorsítanál az ügymeneten, akkor szaladnak felfelé az árak, plusz szükséged lesz egy meghívólevélre, amit alapvetően a szállásod fog kiállítani és annyit kérnek el érte, amennyit akarnak. Hallottam olyanról, akit csak 6 ezer forintra rántottak le, másoknál a tarifa 15 ropi volt.

De ha megérkeztél, onnantól már elkezdenek klappolni a dolgok, a fapados reptérről sem dráma bejutni, a Seremetyevo nevű, nemzetközi légikikötőről pedig vonat is megy befelé, ami 35 perc alatt letesz a Beloruszkaja állomáson, onnan meg hipp-hopp bent lehet lenni a konkrét belvárosban metróval. Ami kb. 200 HUF-os jegyárral üzemel. Ne taxizz, mi ráfáztunk (nem az ára miatt, bár az sem volt barátságos), kerek 100 perc alatt értünk be a Szmoleszkaja környékére.

A központi látnivaló nyilvánvalóan a Vörös tér és a Kreml. Utóbbiba 500 rubel a beugró, szerdán a legkisebb a sor (nekünk 15 perc volt), de ha nem vagy felkészülve, hogy bent mi micsoda, akkor feleslegesen sétálgatsz különböző, egyébként híres és érdekes dolgok között, mint a világ legnagyobb harangja, ágyúja, vagy az orosz pátriárka legfontosabb temploma. Én vezetett túrát foglaltam, ami jó drága volt (ahhoz képest), de megtudtam egy csomó érdekességet, mind benne van a videóban.

Ha már vezetett túra: van minden nap 10:45-től ingyen egy 2-3 órás séta a belvárosi részen, ami nagyon korrekt, erősen ajánlott, mert egy rakás apró, de jópofa extra információval gazdagodsz, meg kapsz egy csomó tippet és trükköt a jövőre nézvést. A Vörös téren a Lenin-mauzóleum ingyenes, épp ezért óriási a sor előtte, több órás várakozási idő után megnézheted az öreget egy üvegen át, a mi idegenvezetőnk szerint mára már ez 20% Lenin, 80% viasz kombinációja. Drága viszont bemenni a Szent Vazul Székesegyházba, mert nagyon kicsi, ezért ezzel próbálják szűkíteni a turisták számát, de ez kívülről is pompás. Egyébként azt kevesen tudják, hogy ezt Retteget Iván építette, amikor lenyomta a tatárokat, de igazából kilenc templom összeépítése, nevét viszont a tizedikről kapta, amit utólag toltak hozzá oldalról. A téren ugyanis a 17. században élt egy hajléktalan figura, aki annyira átszellemült volt vallásilag, hogy nem is nagyon viselt ruhát, meg mezítláb volt mindig és a moszkvaiak elkezdték tisztelni, különböző mendemondák keringtek róla, hogy meggyógyít betegségeket, amikor pedig meghalt, odatemették a székesegyház mellé, majd szentté avatták és kapott a sírjára egy kápolnát, végül pedig az egész épületet róla nevezték el.

A Vörös téren még benézhetsz a Gum áruházba, ami méregdrága, ha venni is akarsz valamit, de inkább menj metrózni egy kicsit, mert az önmagában király. Hihetetlen cifra állomásokat építettek az 50-60-as években, mintha palotákban közlekednél, persze a metrókocsik ismerősek lesznek itthonról, de itt nem szüttyögnek, hanem döngetnek 70-80 km/h sebességgel az alagútban, ami egy budapestinek elég ijesztő. Messze vannak az állomások egymástól, egy-egy megállóra is megérheti felszállni, leszállni pedig mindenképpen érdemes az 5-ös vonalról Kijevszkeja és Majakovszkeja állomásokon.

Van kissé kintebb egy űrkutatási múzeum is, ide 250 rubel a beugró és igazából tök érdekes, mindenképp javasolt felkeresni, ha egy kicsit is izgat ez a téma. Ahogyan szintén érdemes megnézni a Hét Nővérként számon tartott, Sztálin által építtetett kommunista felhőkarcolókat is megnézni, az egyetemnek helyt adó épület tetejére fel lehet menni, ha időben írsz nekik egy emailt, hogy ez a vágyad. De pont az egyetemmel szemben van egy dombocska is, amiről tökre jól be lehet látni a várost. Ha ennél magasabbról akarod nézni, akkor irány Moscow City, ami a felhőkarcolós rész, itt az Imperia torony tetején van múzeum is, de 1500 rubelt kérnek érte el, az Európa legmagasabb épületeként ismert Federation torony tetején viszont a Bar Sixty működik döbbenetes kilátással, de kell fogyassz valamit, hogy bemehess, az pedig szintén nem lesz olcsó.

Nekem javasolták a Red Ocotober nevű szigetcsúcsot is, ami egy hipster jellegű kis negyed egy csomó művészeti projekttel, galériával, co-working irodákkal, startupokkal, ide estefelé érdemes jönni. Könnyen megtalálod, mert a világ 10 legrondább emlékművel közé beválasztott Péter Cár szobor zárja le a szigetet a Moszkva folyóba belerondítva. Enni sok helyen lehet, de ha megkérdezel valakit, hogy mondjon egy jó orosz éttermet, akkor azt fogja mondani, hogy vagy jó, vagy orosz, úgyhogy érdemes a tényleg frankó grúz konyhát választani, rengeteg grúz étterem van Moszkvában.

Három nap hellyel-közzel elég a városra, ha ennél több időd van, akkor mindenki szerint ülj vonatra és irány Szentpétervár. Nekem sajnos csak ennyi napom volt, de ha nem is Moszkvába, az oroszokhoz mindenképpen visszatérek majd.

Tisztelt Egybegyűltek,

mi hárman, Bog, Csaba és Zsolt is egybegyűltünk, hogy az egyébként is relatív gyakori, ilyen-olyan célból történő utazásainkról megosszuk tapasztalatainkat.

Mert az a helyzet, hogy tapasztalat mindig van, egy csomó olyan dologgal találkozik az ember, ami meglepi, amiről nem tudott, amit megszívott, vagy csak simán szép, érdekes, különleges, említésre méltó.

Ahol lehet, ott videózunk. Ahol lehet, ott kommentálunk is. Valami olyasmit szeretnénk létrehozni, ami egyrészt hasznos, másrészt edukatív. Leginkább pedig mindezek mellett jobbára szórakoztató.

Egyikünk sem végzett el semmiféle tanfolyamot, ami a fotózásban-videózásban hasznos, nincs csilliárdos értékű felszerelésünk és nem highlife helyszíneken dorbézolunk. Ezeket az anyagi vonatkozású hiányosságokat próbáljuk pótolni azzal, hogy a bénázásaink, a hülyeségeink, a tévedéseink is ugyanúgy benne vannak az anyagainkban, mint az, hogy elmondjuk, hogy mit látunk, miért érdekes, hogyan lehet idejutni, jegyet venni, bemenni, bérelni, közlekedni, élni, enni az adott helyeken.

Vannak dolgok, amiket viszont inkább leírni érdemes, mint videóban elmondani. Ez a blog erről igyekszik majd szólni.