Erdély-túra #2: Nagyszeben és a transzfogarasi út

Ott hagytuk abba, hogy megtekintésre érdemesre tartottuk a várat Vajdahunyadban (ami inkább kastély, mintsem vár), majd elgurultunk a szállásunkra, amely már Nagyszebenben leledzett. Victorei Residence volt a neve, egy kis házikó nem messze a belvárostól, rögtön egy kerthelyiséges iszoda mellett, de nem volt óriási a zajszint. De nem is ez a lényeg, hanem hogy Nagyszeben baromira menő hely.

Sibiu most a neve neki, egy szász városka, amelyet nagyon frankón rendbehoztak, kifejezetten hangulatos és nagy kiterjedésű a belvárosi, sétálós rész, remekül felújított, korabeli épületekkel, éttermekkel, kávézókkal, a másnapi reggelit már itt toltuk be, a pultos srác angolja hibátlan volt, a kávéra sem volt panaszunk, az a smoothie, amit én kértem, az kifejezetten elsőrangúra sikeredett, mondjuk el is tököltek vele úgy 15 percet.

Innen elsétáltunk a főtérre, ami arról híres, hogy elég nagy, illetőleg az egyik csücskében van a Városház torony, amire fel lehet menni kemény 2 lej kipengetése után. Ezt egy roppant jókedvű fickó szedte be, aki szintén perfektül tolta az angolt és röviden vázolta, hogy akkor 130 lépcső lesz, ami elég ijesztőnek tűnt, mert az első 20-25 fok kőből volt és kábé kétszeres léptékű, mint amennyit a kényelmes mászás indokolt volna, de hamar átváltottunk falépcsőre, onnan pedig még puhányabbaknak is gyerekjáték volt. Fentről pedig látszott a komplett városka.

Többek között a legismertebb nevezetessége is, a Hazugok Hídja. Ami nem meglepő módon tényleg egy híd (hidacska, hogy pontosak legyünk), Románia legrégebbi öntöttvas hídja, korábban fahíd volt és itt árulták a kofák a cuccot, aki persze kissé túltolták a marketinget (és a hangerővel pótolták a vizuális kreatívok hiányát), ezért lett a híd neve az, ami. Cuki, amúgy.

Innen a korabeli városfal mentén slattyogtunk tovább, hogy eljussunk a Kövér Torony nevű épülethez, ami amúgy tökre nem is torony, hanem a városfal kidudorodása, de tényleg elég idétlen alakja van random ablakokkal, bizonyos szögekből úgy néz ki, mintha a Hupikék Törpikékből nőtt volna rá a városfalra. Az itt futó sétányon meg van Walk of Fames, csillagokkal megjelölt helyi (és nem csak helyi) hírességek neveivel. És másnap megtudtuk egy székely barátunktól (Székelyudvarhelyen), hogy Nagyszeben azért ilyen patika, mert egyrészt a szászok mindig is roppant pedáns népek voltak, másrészt a korábbi polgármesterből lett a jelenlegi román elnök és ő mondjuk már azzal is sokat tett sok kollegájával ellentétben, hogy nem nyúlta le a lóvét. Úgyhogy maradt elég arra, hogy rendben legyen a város.

Na, de innen jött a nap másik felében egy tök más jellegű látványosság, amit transzfogarasi út néven ismer a világ autós és nem autós közössége is. És ez azért nagyon kötelező, ha már erre jársz véletlenül, mert elképesztő a látvány szinte végig. Értelemszerűen a Fogarasi-havasokon átvezető, 7C jelzésű út iszonyat kacskaringós, Ceausescu építette, mert be volt skerázva az 1968-os prágai események után és katonai szállítási útvonalnak szánta. Teljes hossza 90 km, legmagasabb pontja 2042 méteren van, ahol egy alagút visz át a gerinc alatt, összesen 578(!) hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.

Viszont általában le van zárva a lavinaveszély miatt, ha fentről elindul valami, az minimum 10 ponton keresztülveri az utat, szóval jó eséllyel június közepétől november végéig lehet rajta autóval végigmenni, mi is úgy tudtuk, hogy csak egy darabig fogunk feljutni, de mikor elértünk arra a pontra, ahonnan elvileg nincs tovább, ott kiderült, hogy mégis. Viszont baromi felhős volt az idő (ami ebben a magasságban már a köd kategóriája), ám az is kiderült, hogy egy csille közlekedik felfelé a csúcshoz, ami azt jelentette, hogy inkább a autózás helyett ezt választottuk és bár helyi szinten nem volt olcsó (60 lej oda-vissza), de konkrétan végigrepültünk a szerpentin felett, ami látványban egészen masszívan állati szép volt.

Mondjuk az is tökre jellemző, hogy mindez egy vasárnapi délutánon történt, lássuk be, hogy ha valamikor, akkor egy nyári vasárnap lehet leginkább idegenforgalomra számítani, amint ezt a csille alsó végállomásánál burjánzó árusok hada is bizonyította, ennek ellenére 13 és 14 óra között ebédszünet miatt a csille nem közlekedik. Egyébként is egy csehszlovák síház színvonalán és építészeti stílusában felépített épület volt az alsó bázis, ijesztően régi lambériával, fotelekkel és mindennemű tájékoztatás nélkülözésével, de mindezért bőven kárpótolt az út felfelé (és később lefelé), én speciel még sosem csilléztem tejködben, amiből bőven kijutott, de amikor viszont leláttunk, akkor keresgéltük az állunkat a padlón.

Fent van egy kis tó, meg nagy kilátás. Meg egy csomó felhő, gondolom ez jellemző kábé bármikor, de ha kicsit felszakadozik, akkor nagyon igen jól fog kinézni minden. Szóval ez biztos jó közúton is, meg továbbmenni dél felé, de így is kellőképpen megérte, nagy kár lett volna kihagyni.

Még útban Brassó felé beugrottunk Törcsvárra, ami arról híres, hogy itt is van egy vár, ami amúgy nem lett volna egy kifejezetten különleges épület (noha egy baromi nagy sziklára építették rá, ezért elég nehéz volt bevenni), ha a legenda szerint nem itt éldegélt volna egy bizonyos gróf, akit Drakula néven ismert meg a világ Lugosi Béla által, a rendszerváltást követően pedig a helyiek gyorsan rájöttek, hogy ebből a mítoszból végtelen pénzt lehet csinálni, úgyhogy a környéken minden Drakuláról szól, nem lennék meglepve, ha még a háziorvost is Dr. Akula néven találnánk meg.