Majdnem hat napot nyomtunk le Erdélyben, 1900 km autózással (oké, Budapestről számolva), igyekezve minél több látnivalót bezsúfolni, ami nem mindig a legjobb megoldás, mert nem marad lehetőség mindenhol kihozni az adott helyből a maximumot. Értsd úgy, hogy elmész mondjuk a transzfogarasi útra tekeregni, de igazából ott simán lehetne egy teljes napot is eltölteni, gyalogtúrázni a Balea-vízeséshez, meg ilyesmi, vagy azt mondani, hogy srácok, azért itt Székelyudvarhelyen tökre kellett volna egyet aludni, hogy kicsit jobban megismerjük a várost.

Cserébe viszont tök sok dolgot láttunk és lett egy olyan összbenyomásunk, ami miatt vissza kell majd menjünk a közeljövőben (például Gyimes fájóan kimaradt), de ez pont nem baj, mert egyrészt Erdély azért tényleg nincs messze, másrészt nem is túl drága, harmadrészt pedig akkor tekinthető egy utazás jól sikerültnek, ha annyira élvezted, hogy vissza akarsz menni. Szóval ja, ez jól sikerült.

Nyilván annak érdekében, hogy ne terheljük túl az olvasót, meg nem is aludjon be, inkább több részre szedtük a tapasztalatainkat, no meg a passzoló videókat is pont ilyen ütemben csináltuk, tehát alant mindössze másfél napnyi élményt zanzásítunk. Péntek délután startoltunk, Nagylaknál szívtunk kicsit, mert volt némi torlódás, de maximum 20 percnyi sorakozó után átjutottunk Romániába, ott meg rögtön legyél képben, hogy azonnal le jobbra és vedd meg az úthasználati matricát, ami kb. 1000 HUF-nak megfelelő összeg. Nyilván benéztük, szóval az első lehajtónál már jöttünk is le és kerestünk egy másodlagos benzinkutat, sebaj.

Aradon volt a szállásunk. Boul Bosu Residence, fejenként 4 ezer HUF, közel a belvároshoz, zárt parkolóval, roppant kedves fickóval és meglehetősen eklektikus környezetben, ahol az udvarban volt egy kisebb ház némi dohossággal, de alapvetően a célnak abszolút megfelelt. És pont Street Food Festival zajlott két sarokra, szóval nyilván nem volt kérdés, hogy az esti burkolás ott fog történni. Arad (meg úgy Erdély összességében) meglehetősen olcsó, ha kajálásról van szó, de ezen a rendezvényen simán annyi volt bármi, mint itthon, de hangulat az volt bőven, noha egyikünk sem volt a táppal maradéktalanul elégedett. És miután betoltuk a táplálékot, de ülőhely csak azután akadt, hogy 10-kor elkezdték lehúzni a rolót, úgy döntöttünk, hogy még lehetne azért valamit fogyasztani valami egyszerűbb környezetben, Bocha mondotta, hogy szerinte a Maros partján lesz valami hely még nyitva, de ő már egyszer sétált arra kutyafuttában és nem annyira bizalomgerjesztő a miliő, de megtekintést nyert mégis. Bizalmat tényleg nem gerjesztett túlzottan, de azért nem arról volt szó, hogy sunyi románok zsebkésekkel támadtak volna ránk, egyszerűen kissé elhanyagolt volt a park, de a Maros felett átvezető, minden színben világító gyaloghíd mögött tényleg volt valami kiülős hely, ahová én biztos nem mentem volna be, ha van választék, de itt nem volt, szóval lőttünk egy partmenti ülőhelyet és nem jött oda senki. Pincér sem.

Úgyhogy én mentem a pincérhez, hogy WTF. És ő mondta (gondolom), hogy ezt a kérdést (illetve ennek illedelmes változatát) nem érti sem angolul, sem magyarul, de kerített egy jóembert, aki igen. És ő már azt mondta, hogy hát a fél staff már hazament, szóval üljünk át és akkor majd jön egy lány. Jött, kértünk tőle helyi pálinkát (cujka), hozott egy decit(!) és nem volt jó. Meg drága sem. Viszont nem fájt másnap a fejünk.

A másnap úgy indult, hogy ha már úgy is reggelizni lenne szükségszerű, akkor beslattyogtunk a városházához. Ami egyrészt nagy, másrészt elég jól is néz ki, Stendl Imre kitett magáért, ő egyébként szokott Parlamentet is tervezni. És ha már ott voltunk, akkor bementünk, mert belül egészen fel van újítva, a díszteremben pedig épp egy magyar rendezvényre készült egy falkányi nyugdíjas, szóval ha már ott voltunk, akkor megkérdeztem, hogy nem baj-e, ha körülnézünk. És a legilletékesebb arcot sikerült ezzel megtalálnom, akiről kiderült, hogy Szabó Mihály a neve neki, képviselő és iziben felajánlotta, hogy felmehetünk a karzatra is, amivel éltünk. Aradon 8 ezer magyar él Szabó úr elmondása alapján, a képviselőtestületben ő magyar és az alpolgármester és nagyon igyekeznek egy csomó magyar eseményt szervezni, pont egy ilyenbe sétáltunk bele. Amúgy azt mondta némi keserűséggel, hogy fogy a magyar népesség, főleg mert kivándorolnak a fiatalok, de hogy alapvetően nincsenek az együttéléssel gondok, csak azokkal nehéz, akik ideköltöznek a Kárpátokon túlról, mert bennük valamiért jobban buzog a nacionalista hajlam.

Mielőtt leléptünk volna Aradról, még megnéztük a vértanúk emlékművét, ami egy tök régi szobor by Zala György (most az ún. Szabadság-szoborról beszélek, mert van amúgy egy obeliszk is), 1890-ben avatták fel, de 1925-ben az I. VH vége után eltávolították, hogy elejét vegyék a rongálásoknak (hello, nacionalizmus) és csak 2005-ben került vissza a mostani helyére. És amúgy azóta is volt rongálás, hiába áll az alkotás a Megbékélés Parkban...

Arad után autóztunk egy jó csomót, hogy aztán megálljunk Déva városában, ahol nyilvánvalóan Déva vára volt a célpont. Nehéz elmérni, mert tökre látszik mindenhonnan, plusz ki is van táblázva, egy vadiúj, méretes parkoló van az aljában, a várdomb tövében pedig egy épület, messziről is jól látható felirattal: Telecabina. Azaz egy felvonó. 2005-ben létesítették, 160 métert emelkedik, 10 lejt kérnek érte és egyébként osztrák gyártmány, szóval talán nem döglik le (ebben bíztunk addig, amíg ki nem túrtam valahonnan a netről, hogy de, már döglött le, az utasok meg ott várták a tűzoltókat a fülkében, hogy legyen valami), elég szűk a kabin és nem is szellőzik, de ezt a 2 és fél percet ki lehet benne bírni, pláne az egyre frankóbb kilátás miatt, ami a várnál lesz nyilván a legjobb.

Déva vára az 1700-as évek elejétől tökre semmiféle katonai, hadászati és stratégiai funkciót nem látott el, addig viszont kézről-kézre járt, de nem erről híres, hanem hogy a falakban van Kőmíves Kelemenné hamva, ami totál fikció. A vár amúgy most sem egy nagy program, a falakon körbe lehet menni, aztán szevasz.

Innen viszont csak egy köpés a Vajdahunyadi vár, ami egy tök már kategória, mert ez inkább egy kastély, nem egy hegy tetején magasodik. És elég ütős látvány már kívülről is a Hunyadi család volt lakhelye, ráadásul teljesen bejárható, fel van újítva szépen, ki vannak írva magyarul is a dolgok, szóval kifejezetten megéri, mert jó pár órát el lehet benne csavarogni. Itt is megtaláljuk Steindl Imre kéznyomát, a tetőszerkezet az ő műve, de az ilyen-olyan gótikus betoldások kapcsán is közreműködött. Mondjuk arra azért számítsunk, hogy itt már a parkolásért is legombolnak pár lejt, de ez tényleg egy menő látványosság, mindenképpen rajta van a must-see listán.

Innen pedig már Nagyszebenre mentünk (ott volt szállásunk), de első blikkre ennyi talán elég, videó alant, hátha úgy jobban befogadható a történet, maradjatok velünk, innen folytatjuk, most jönnek az igazán szép részek (transzfogarasi út, Törcsvár, Brassó, Békás-szoros, Gyilkos-tó, Kolozsvár).